Mikó-Adamis-Szekeres: Egy tányér napfény - musical

Időpont: 
2017, március 24 - 18:00

Mikó István-Adamis Anna-Szekeres Géza:
EGY TÁNYÉR NAPFÉNY
musical

Szereplők:
Bébé: Bódis Vajnárovics Viktória
Szugó, a szakács: Rozsályi Márkó
Vízszintes úr: Nagy Gábor m.v. / Nagy Zoltán
Sötétszemüveges hölgy : Szabó Anikó m.v.
Festő: Mikó István m.v.
Férfi: Bódis Gábor / Papp György / Bacskai Zsolt
Nő: Cserjési Beatrix
Gabó: Bánhidi Péter
Zsú: Makkai Adrienn / Poncz Edina
Ofi: Petrényi Írisz / Kocsány Fruzsina
Csiga: Varga Péter
Zenész: Varga Miklós m.v. / Bódis Gábor
Lacika: Kovács Attila

Díszlet: Dobos László
Jelmez: Mandala
Koreográfus: Borbély Krisztina

Rendező: Mikó István (Jászai-díjas)

Ideje: 2017. március 24. (péntek) 18 óra
Helye: Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza
Belépőjegy: 1.500.- Ft

Video-ajánló: https://www.youtube.com/watch?v=kYU9qwGtTn4

Info és jegyigénylés: Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza,
4600 Kisvárda, Flórián tér 20., tel.:+36 45 500 265;
+36 20 922 0595. www.kisvarda.szinhaz.hu

Mikó-Adamis-Szekeres: Egy tányér napfény (musical)
Részletek Mikó István ajánlásából

„Adamis Anna keresett meg évekkel ezelőtt azzal, hogy vannak olyan soha fel nem használt dalszövegei, amelyeket szeretne olyan helyzetben találni, ahol egy darab keretében követhetők és érthetők. Az „Egy tányér napfény” esetén nem egy hagyományos musicalról van szó, hanem egy közös zenés gondolkodásról. A szereplők, akiket látunk a színpadon egy adott pillanatban egy impulzus hatására megnyílnak a többiek előtt és mesélnek az életükről. A dalok is ezt az életérzést erősítik. A dalok és a hozzájuk illeszkedő prózai szövegek segítségével azt szeretném elérni, hogy egy picit megismerjük azokat a szereplőket, akik a színpadon vannak.
Az „Egy tányér napfény” helyszíne a főváros piszkosszürke háztömbjei között megbújó oázis, a TAORMINA kisvendéglő, melynek belső tere mediterrán hangulatot áraszt. Feltűnő a falfestés, amely Csontváry egyik leghíresebb képére emlékeztet. A bútorzat nem hivalkodó; célszerű, egyszerű és kényelmes: asztalok, székek, italos pult. Itt játszódik a darab. Hétfő este van, az üzlet szempontjából általában ez a leggyengébb nap. A személyzet két főből áll: a fiú, a szakács, a lány, Bébé szolgálja fel az ételt, italt.
Vendég sehol, legfeljebb az a néhány törzsvendég várható, akik életében ez a hely amolyan menedék, a találkozási pont. Az érkező vendégek és a személyzet a darab szereplői, akik ezen a hétfői február 14-én, Valentin-Napon megnyílnak egymásnak, akiknek megismerjük élethelyzetüket, sorsukat. Többen közülük eltévedtek, érzelmi válságban vannak, de mégis fiatalok és idősek a generációs különbségek ellenére ezen a napon kicsit közelebb kerülnek egymáshoz, mert meghallgatják a másikat és odafigyelnek rá.
A darab játszódhat bárhol Magyarországon egy nagyvárosban, ahol megszűntek az olyan találkozási pontok, ahol az emberek ki tudják beszélni magukat, ahol nem járnak már olyan közösségi terekbe, ahol megismerhetik egymást, ahol a problémáikat fel tudják oldani, ahol feloldhatják a stresszt, a gátlásokat, a görcsöket. Ez azért fontos, mert ha nem ezt tesszük, ezek mind bennünk maradnak. Az emberek általában nem tanácsot várnak, hanem, hogy meghallgassák őket, ez azonban csak akkor sikerül, ha valaki meghallgat minket, ha kapcsolatokat tudunk teremteni.
A nagyvárosok rákfenéje éppen az, hogy tömegként élünk, bemegyünk a lakásunkba és egymás mellett magányosan élünk és nem törődünk azzal, hogy a másik mit csinál.
A szereplők között vannak fiatalok, akik egy kis csapatot alkotnak, akik inkább szemlélői az eseményeknek, akik elkezdenek érdeklődni a másik ember iránt. Egy átlagos szürke napon ebben a kisvendéglőben meghallgatják a másikat, odafigyelnek egymásra és ennek hatására jól kezdik érezni magukat az ott lévő törzsvendégekkel együtt és lassan kiszínezik ezt a szürke, egyébként Valentin-Napot. Nem kell minden napnak szürkének lenni, az életet így érdemes élni.
A figurák egyébként nem kitaláltak, ők itt élnek mellettünk, a darabban elhangzó történetek nagy része személyesen megélt történet, azokat saját életemből merítettem, olyan emlékek, amelyekről nem szabad elfeledkezni.
A néző hangulatokat élhet meg a darab során, ezeket a hangulatokat erősítik a dalok. A mozgást és a táncokat is nagyon fontosnak tartom, mert sok mindent tudunk velük kifejezni, sőt bizonyos hangulatokat el tudunk segítségükkel emelni a pillanattól.
Rendezőként azt szeretném elérni, hogy az „Egy tányér napfény” előadása után a néző úgy menjen ki a nézőtérről, hogy azt érezze, hogy jó volt együtt lenni.

Mikó István s.k.