Határtalan színházi kultúrák

Határtalan színházi kultúrák

Sok minden megváltozott a világban, Magyarországon és a határon túli magyar színházak életében az elmúlt huszonhat évben, egy dolog maradt meg változatlanul: a kisvárdai fesztivál szervezőinek és közönségének vendégszeretete. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a „hármashatár” közeli kisvárosban találta meg a bázist és a folyamatosságot ez a fesztivál. Mindig sok-sok empátiával alakították itt a meghívottak igényei szerint a körülményeket, időről-időre óvatos finomhangolással igazították hozzá a koncepciót a változó, állandóan mozgásban lévő, mindig megújuló határon túli magyar színjátszáshoz.
Ha azt feltételezzük, hogy a rendszerváltás ezeknek a színházaknak egy új lehetőség, „újjászületés” volt, akkor bátran mondhatjuk élni tudtak ezzel a lehetőséggel és most érett, kreatív alkotókorba léptek. Mindegyik színházban megtörtént a generációváltás mind vezetői, mind társulati szinten. Ezek a színházak szerves részei országuk „többségi” színházi kultúrájának, odafigyelnek rájuk, elismerik munkájukat és rendszeresen dolgoznak együtt román, szerb, ukrán, szlovák alkotókkal. Bár többnyire még mindig szerény költségvetésből működnek, mégis szinte minden társulat szervez rendkívül izgalmas, regionális jelentőségű vagy nemzetközi színházi fesztiválokat. Mindennek eredménye, hogy mind tematikusan, mind stilárisan rendkívül progresszív előadások születnek ezekben a műhelyekben. Az elmúlt negyedszázad során a közös szakmai érdeklődés mentén rengeteg együttműködés alakítottak ki magyarországi és szomszédos országok magyar színházi műhelyeivel, az anyaországi fellépések is egyre gyakoribbak, egyre természetesebbé váltak. Ennek a rendkívül gazdag, folyamatosan megújuló, dinamikus színházi közegnek próbál a seregszemléje, találkozási pontja lenni a kisvárdai fesztivál.
Valljuk be, ez a cél: évente reprezentatív körképet nyújtani a kárpát-medencei magyar színházak előadásaiból, túlcsordul egy kisváros infrastrukturális lehetőségein, de koncepcionálisan sem túl könnyű kimetszeni a legaktuálisabbat az éves termésből.
Idén a színházakkal együtt gondolkodva választottuk ki a programba kerülő előadásokat, egy hét alatt találkozhatunk szinte mindegyik társulattal, így alkalmunk lehet díjakkal megemlékezni fontos teljesítményekről. Megrázó, az élet határhelyzeteit boncolgató előadásokat láthatnak, amelyek radikális, elevenbe vágó kérdéseket tesznek fel arról, milyen helyzetekbe kerül az ember és hogyan viselkedik a történelem viharaiban, de mindezt a megértés, megbékélés jegyében mutatják be, mondhatni a felelősség és tolerancia magasiskolájaként. Elfogadták meghívásunkat és gazdagítják a programot a magyar színház ikonikus személyiségei: Béres Ilona, Tordai Teri, Udvaros Dorottya, Nagy József és Bicskei István.
Bevallom, előttem egy olyan fesztivál ideája lebeg, amelynek témája a színházi kultúrák egymásra hatása a régióban, ahova a magyar színházak elhoznák román, szerb, ukrán, szlovák, szlovén, lengyel barátaikat, alkotótársaikat. Úgy gondolom, hogy ezek az „interferenciák” egyre jellemzőbbé válnak a határon túli magyar színházakra, úgyhogy miután az együvé tartozás jegyében a kisvárdai fesztivál a „határon túli” helyett a „magyar” színházak fesztiválja lett, hamarosan erre a kultúrákat összekötő „határtalanságra” kell majd új megnevezést találni.

Kulcsár Edit